Médiákok MCC

Őszintén bevallom, nem sok ellenérvet tudok felhozni. Mégis olyan elcsépeltnek hangzanak az Erasmuson töltött félévet ajnározó írások („ez egy vissza nem térő alkalom”, „életre szóló barátságok köttetnek”, „kiváló lehetőség az adott ország nyelvének elsajátítására”, és még oldalakon át sorolhatnám a közhelyes megállapításokat), melyek ugyan egytől egyig igazak, saját tapasztalataim azonban mást mondatnak velem: nem erről szól a kint lét. Akkor mégis miről?

Mivel a körülmények közel sem elhanyagolható tényezők a kérdés megválaszolásához, az általánosítás helyett igyekszem személyes élményeimet felhasználva megfogalmazni, hogyan és mennyiben változtatta meg életem egy francia kisvárosban eltöltött félév. Mindig is vonzott a külföldön tanulás lehetősége, az angol nyelvtudással sincs problémám, és az igazat megvallva úgy éreztem, az életemnek szüksége van egy ekkora kihívásra. A kiutazásom előtti hetek visszatekintve csupán perceknek tűnnek, a temérdek mennyiségű szervezés, pakolás és búcsúzkodás (nem beszélve az előttem tornyosuló vizsgákról) teljesen elvonták a figyelmem arról, milyen hatalmas lépésre szántam el magam. Mindez csak akkor tudatosult bennem, amikor a repülőn ülve először megpillantottam Párizst és az Eiffel-tornyot. Azonban az első néhány nap szinte minden pillanatára maradéktalanul emlékszem: az első illatokra, amik Angers-ban fogadtak, az első arcokra, amiket akkor megpillantottam, a bemutatkozásokra és az első kedves mondatokra.

Csak hetekkel később figyeltem fel arra, hogy megváltoztam. Nemcsak az étkezési szokásaim (különös tekintettel a töménytelen mennyiségű „büdös” francia sajtra, amit elfogyasztottam) vagy éppen az öltözködésem (kinti viszonylatban vagy a ruhák tűntek megfizethetőbbnek, vagy a francia lányok elképesztő divatmániája fertőzött meg), hanem a gondolkodásmódom is átalakult. Még sosem éreztem magam ennyire magyarnak, annak minden büszkeségével és szégyenfoltjával együtt. Csak akkor vettem észre, mennyire könnyen skatulyázom be csoporttársaimat csupán nemzetiségük alapján, és kis idő elteltével magam is meglepődve konstatáltam, hogy ezek a sztereotípiák szinte kivétel nélkül igaznak bizonyultak.

Most, hogy bolygónk majdnem minden földrészén élnek közelebbi vagy távolabbi ismerőseim és barátaim (az Antarktisznak tudomásom szerint nincs állandó lakossága, pingvinek pedig sajnos nem tanulnak francia magánegyetemeken), Magyarország és a világ is rémisztően hatalmasnak tűnik. Hogyha okosnak gondolod magad, hamar elriaszthat a tudat, hogy mennyi hozzád hasonló képességű és elhatározású sorstársad próbál éppen a te jövőbeli szakmádban elhelyezkedni. Ha úgy érzed, a te szüleid a legaranyosabbak a világon, egy éjszakába nyúló tábortűz melletti beszélgetés alatt kiderülhet, más családok emberfeletti áldozatokat hoztak azért, hogy a szemük fénye most ott ülhessen melletted, a Maine partján borozgatva.

Szentimentális gondolataim végéhez közeledve kénytelen vagyok megválaszolni az általam feltett, azonban közel sem egyszerű kérdést: miért változtatja meg az életed a külföldön töltött idő. A válasz: mert valami csoda történik veled. Megtalálhatod életed szerelmét, aki ugyan másik kontinensen él, mégis egy Skype-beszélgetéstől boldogabb vagy, mint eddigi életedben valaha; pszichopatának gondolt szótlan különcből pár hét leforgása alatt te lehetsz a legnagyobb partiállat; vagy „egyszerűen csak” megtalálod a helyed a világban, és a saját határaidat feszegető önismereti kérdéseidre végre megkapod a régóta áhított válaszokat. Sajnos azt kell, hogy mondjam, az én csodám a három közül a leginkább sablonos.

 Azonban ha úgy érzed, a világ számodra már nem tud újat mutatni, teljes mértékig tisztában vagy a saját értékeiddel és gyengeségeiddel, nem rendelkezel hatalmas adag kíváncsisággal, az angol és egyéb nyelvtudásod nem szorul fejlődésre, és anyukád főztje nélkül képtelen vagy hónapokat eltölteni – nos, akkor ezt tényleg nem neked találták ki. A külföldön eltöltött félév akkor is élmény lenne, vicces anekdotákkal térnél haza, de az a bizonyos „csoda” nem történne meg.

Azoknak viszont, akiket nem tántorítottam el, egyetlen jó tanácsot szeretnék adni: a nyelvi nehézségek elkerülhetetlenek, viszont egy nagy adag mosoly és Activity-ben való jártasság a legtöbb problémára megoldást nyújt.

Kiss Viktória

 2 nap múlva zárul a jelentkezés!

Meghirdették a "Komáromy Gábor ösztöndíjat" nappali tagozatos egyetemi és főiskolai hallgatók számára. A 900 eurós pénzügyi támogatást az a diák kaphatja meg, aki a legvonzóbb tervet nyújtja be riport, portré vagy oknyomozó cikkek írására. A téma bármi lehet, a politikától egészen a környezetvédelemig.

Londonba több út is vezet – ugyan vérrel kiizzadt kvótákkal kikövezett valamennyi, de hála az ezúttal olajozottan működő sportdiplomáciának, augusztus 17 és 21-e között Szeged is egy fontos állomásává vált azon olimpiai kvalifikációs versenyek sorának, melyek a kajak-kenusokat repíthetik az ötkarikás játékokig. A rendezők azonban a mindent eldöntő, elszánt harcok helyett rock-koncerti tombolást ígértek – és amit egy PR-os elképzel, az úgy is lesz.

Magyarország kulturális vérkeringése a Tisza-parti városban pezsdül fel ismét a nyár végéhez közeledve, hiszen a már nyolcvan éves tradíciókra tekintő Szegedi Szabadtéri Játékok és a hasonló babérokra vágyó SZIN évről-évre több ezres tömegeket vonz Szegedre. Ezen tekintélyes fesztiválok közé ékelődött be a kajak-kenu világbajnokság, mely jó érzékkel lovagolta meg a fenti programokat kísérő érdeklődést, de a szervezők nem csak ebben láthatták a sportesemény sikerének kulcsát. Szeged bizony nem egynyári kapcsolatot ápol a kajak-kenuval: a vb abszolút magyar sztárját és arcát, Vajda Attilát is a város adta az országnak, akinek így dupla-hazai pályán skandálhat a nézőtér. No és ne feledkezzünk meg arról, hogy immáron harmadik alkalommal találták méltónak a várost a nemzetközi verseny lebonyolítására: 1998-ban és a szép emlékű 2006-os vb-n (ahol a magyar himnusz tizenkétszeres meghallgatása után már a külföldiek is nagy biztonsággal el tudták volna szolmizálni Erkel művét) a szegedi gárda már bebizonyította, hogy képes világszínvonalon levezényelni ilyen méretű versenyeket. Az már csak hab a tortán, hogy a kajak-kenu érmekben gazdag sportág a honiak számára, így lelkesebb közönséggel lehet számolni, mint egy magyar rendezésű gyeplabda-mérkőzésen, amely hangulat-keltés szempontjából egyáltalán nem másodlagos.

Miután levezetésre került, hogy a kajak-kenunak a szegedi Maty-ér jelenti az alfát és az omegát, már csak a hír elhintéséről kellett megfelelően gondoskodni. Erről a sportág három legismertebb sportolója – Vajda, Kammerer Zoltán, Kovács Kati – volt hivatott pengetni ki-ki a maga lapátján. Az ötlet kissé gyermetegnek hangzik első hallásra, hiszen egy jámbor kajakos utoljára hátulgombolós korában asszociálhatott a lapát-gitár kapcsolatra, azután egy-egy edzés több kilométerének leevezése után már bajosan láthatott neki az „I can get no satisfaction” leléggitározásához, de hát mit értek én a sportolói mélylélektanhoz. Ennek ellenére a gondolat megfakadt és szárba szökkent, mert a rock n’ rollos életérzésnek hála nem csak a megszokott, sörben puhított, középkorú szurkoló-alaptípus lengette a nemzeti trikolort. Így a közönség legjava a 20-as éveiben járó fiatalokból tevődött össze, ami némileg energikusabb szurkolást eredményezett.

Pedig. Aki az elmúlt heteket az „idén már nem lesz nyár” felhördülésekkel mantrázta végig, annak innét is köszönök mindent, mert a vb öt napjában olyan bőrt-leperzselő-majd-lehámlasztó forróság uralkodott, hogy a mindenre elszánt és vastagon benaptejezett nézősereg úgy hullott, mint az egyszeri kisiskolás egy bővebb lére eresztett igazgatói köszöntő alatt tanévnyitón. Nem érheti szó a szervezők háza elejét: párásító-kapuk, hűtő/mentőkocsik és több hektó folyadék állt a sokat próbált közönség rendelkezésére, így a 35-40 fokos tikkasztó hőség ellenére komolyabb probléma nem is merült fel.

Az otthon-maradottak is örülhettek: az előzetes ígéretek szerint világszínvonalú, 21 csúcsminőségű HD kamerával felvett közvetítéseket lehetett a légkondicionált szoba rejtekében végigizgulni. A technika dicséretére válik, hogy a pekingi olimpiai közvetítéseket is a magyar módszer szerint oldották meg hajdanán – a mai „spidercam”-es megoldás pedig ennek a továbbfejlesztett verziója. Azért a helyszínen szurkolóknak is kijutott az elektronikus megtámogatásból: kivetítőkön keresztül lehetett figyelemmel követni a célba érkező hajók közti sorrendet – ez igen hasznos, hiszen a bóják meglehetősen csalóka képet adnak a verseny állásáról, valamint a CÉL-t csak az A és B tribünön (magyarán a drágább helyeken) ülők láthatták tisztán. És persze akadt egy nagyszerű szpíkerünk is, aki el nem múló lelkesedéssel tudatta a hallgatósággal, hogy ezúttal a politikailag korrekt német himnuszt sikerült lejátszani, vagy velünk, a közönséggel együtt csodálkozott rá 50 méterrel a célba csapás előtt, hogy „De hát ezek nem is nők”.

No igen, meglepetésekben nem volt hiány. Kezdve azzal, hogy a német laboratórium csúcsfejlesztése, a 49 éves örök olimpikon, Birgit Fischer a szegedi vb-n erősítette meg hivatalosan is, hogy Londonban visszatér. Újra. Storcz Botond, a magyar válogatott szövetségi kapitánya pedig arról nyilatkozott, hogy 10 érmet vár a csapattól, ebből szeretné, ha 5-6 aranyosabban csillogna. Minthogy a magyarok 6 arany-, 1 ezüst- és 3 bronzéremmel végeztek az éremtáblázat második helyén, így a kapitányt érmek terén nemhogy meglepetés nem érte, de innentől tessék lottózni is. Az már megint más kérdés, hogy kiket köszönthettünk a dobogó felső fokán.

A női kajakosaink elméletileg minden számban érem-, sőt aranyeséllyel szálltak hajóba, ahogyan az öt évvel ezelőtti szegedi vb-n is – akkor teljesítve a hozzájuk fűzött reményeket. Kovács Katit már senkinek sem kell bemutatni. 200 méteren párosban, 500 méteren pedig négyesben – 30. és 31. vb-elsőségét megszerezve mutatta meg, hogy vele továbbra is számolni kell. Így csak egyik szemünk sír, ha rá gondolunk, hiszen csupán az 500 m párosban nem sikerült dobogóra jutnia – noha ez volt a biztosabb száma. Csipes Tamara 5000 és 1000 méteren is első tudott lenni – előbbin hihetetlenül precíz stratégiával, utóbbival pedig értékes kvótához juttatva a magyar csapatot, mivel az 1000 m olimpiai szám. Kozák Danuta „csak” második helyezést ért el 500 m egyesben. Ő maga kudarcként értékelte az ezüstöt és ugyanazzal tudta magyarázni, mint Kovács Katiék az elvesztett 500 párost: eltaktikázták. Paksy Tímea a 200 m egyest a szülési szabadságon lévő Janics Natasa helyett vállalta be, bár szerepléséhez nem fűzött komoly reményeket, mint mondta a földhöz verné a fenekét örömében, ha dobogóra kerülne. Épségéért nem kellett aggódnunk: kilencedik lett. Ugyan kvótát csak a nyolcadik helytől osztanak, utólag egy versenyzőt kizártak a mezőnyből. Egyszer nekünk is lehet szerencsék. Janics meg úgy néz ki, nem sokáig maradhat otthon babázni.

A férfiaktól csak egy biztos aranyat vártak. Jó, titkon kettőt, de a kajak négyes 1000 méteren gyilkos szám, ott még a ziher sem ziher. Viszont ha Vajda Attila nem nyer az otthoniak előtt, minimum egy embert lámpavasra húznak a felbőszült szegediek. Én a szpíkert ajánlanám, de ez egyéni vélemény. Hogy nem kellett lincseléssel megzavarni e szép bajnokságot, az Vajda verhetetlen evezésén múlott, aki magabiztosan nyerte a kenu egyest 1000 méteren. Gondolom Storcz már jólesően süppedt bele kapitányi székébe – srácok: pipa. De aztán másnap jött még Tóth Dávid és Kulifai Tamás kajak 2 – 500 méteren. Az élbolyban lapátoltak mindvégig, az érem már zsebben volt, aztán az utolsó pár csapással még betolták magukat az első helyre. A második helyezett litván egység a Maty-ér aljáról horgászta fel később az állát. Mellékesen a mi fiaink is. Bezzeg a fiúk edzője, Fábián Lászlóné „Kati néni”, a sportág vas ladyje – vagy stílszerűen metál ladyje, nem kis megelégedéssel nyilatkozott tanítványai sikeréről, amihez kétség sem férhetett. Szerinte. Nem is véletlenül áll a szövetség élén már évtizedek óta.

A magyar mellett a nemzetközi szakvezetés is az elégedettség hangján szólalt meg a szegedi vb-t értékelő sajtótájékoztatón: José Perurena López, a nemzetközi szövetség elnöke (ICF) szerint ez egy különleges vb volt. "Abszolút elégedett vagyok. A hétvégi döntők több mint 15 ezer néző előtt zajlottak és több mint 400 tudósító számolt be az eseményről, ami szintén rekord a sportág történetében.” Dr. Baráth Etele, a magyar szövetség elnöke (MKKSZ) kiemelte a „hihetetlenül sportszerű” nézők buzdítását, ám némi keserűségnek is hangot adott. "A magyar csapat a felkészülés során jobbat mutatott, mint amit végül elért, különösen a 200 méteres számokban. Azonban a válogatott egy része rendkívül fiatal, s ez nagyon ígéretes a jövőre nézve".

Az ígéretet jövőre már be is lehet váltani, hiszen 14 kvótát sikerült bezsebelni, mely csak egyet jelent: London, megállíthatatlanul gördülnek a magyar kövek!

Dudás Adrienn

„Magyarország az Európai Unióban – Helyünk Európában

Ilyen és ehhez hasonló közhelyes címek jutottak eszembe, noha maga a téma korántsem az. Magyarország 2004 óta az Európai Unió tagja, sokunknak mégsem világos, mit jelent ez.

Pályázatom célja nem az, hogy általános, közismereti tudást közvetítsen az olvasók felé az Európai Unióról. Ezúttal nem az Unió szemszögéből tekintenénk Magyarországra, hanem Magyarország perspektívájából szemlélnénk az Uniót.

A legfontosabb kérdések, amikre a választ keresem: Magyarország milyen alkupozíciókkal rendelkezik az Európai Unióban? Mely szakpolitikák menetébe szólhat bele érdemben? Vajon tudja-e érdekeit érvényesíteni? Mely testületekben tud érvényesülni? Kik azok a magyar politikusok, akiknek brüsszeli tevékenységében bízhatunk? Mely felszólalásoknak kell jelentőséget tulajdonítanunk? Magyarország, a jó tanuló? Megéri ez nekünk?

Meglátásom szerint a magyar társadalom tagjai igen bizonytalanok az Európai Unióban betöltött szerepünket illetően. Állásfoglalásukat uniós tagságunkkal kapcsolatban leginkább pártszimpátiájuk és érzelmeik befolyásolják, és nem a tények ismerete.

A cikksorozat amellett, hogy az Európai Unió mindennapi működésébe enged betekintést – ezáltal objektívebbé, és szélesebb körűvé téve az olvasók ismereteit –, az identitásunk meghatározásában is segítséget nyújtana. Továbbá, reagálna az aktuális – kétértelmű (?) – Uniót illető hazai politikai retorikára.

A helyzetkép megrajzolását a más tagállamokkal való összehasonlítás segítené, ezen a téren különös figyelmet fordítanék Közép-Kelet-Európa országaira, s azon belül is Lengyelországra. Ez azért fontos, hogy a hozzánk hasonló történelmi múlttal, rendelkező, velünk együtt csatlakozott országhoz viszonyítsuk magunkat…”

Kedves brüsszeli tudósító, vagy a pályázati feltételeknek megfelelő egyetemista társam, ki bejáratos vagy az Unió mindennapi döntéshozatali köreibe!

Kérlek, egészítsd ki a pályázatot – 400 szó, ne feledd!, fordítsd is angolra és csatolj hozzá CV-t motivációs levéllel! – valósítsd meg a fenti a pályázati tervet! Irtó hálás lennék érte!

További részleteket a blogon találsz, vagy itt: http://mcc.hu/komaromy_osztondij

Hálásan köszönöm,

egy bizonytalan pályázatíró, és az Unióban is magyar állampolgár

Senki sem szereti, ha átverik. Sokszor, ha mégis ez történik velünk, nem is tudjuk, hogyan reagáljunk rá. Nehéz erre egyből a megfelelő sémánkat mozgósítani. Lehet, hogy dühöngve másokat kezdünk hibáztatni, de az is, hogy mentegetni próbáljuk az átverőt, esetleg magunkat, hogy így könnyítsünk lelkünkön. Ha hajszálat találunk az éttermi ételben, vagy meglátjuk, amint a konyhában dohányoznak, máris minden erőfeszítésünkre szükség lesz, hogy még egy falatot képesek legyünk lenyelni. Engedjék meg, hogy egy elsőre meredeknek tűnő párhuzamot vonjak: legyen a média az étterem, a zavaró hajszál pedig az álhír. A párhuzam oka pedig a kísértetiesen hasonló hatás maga.

A médiahack a nyomtatott vagy elektronikus sajtó közönségének „megtréfálása”. Olyan valótlan információk közlése, amely a hihetőség kedvéért valóságosnak tűnik, így hamar bekerül a média vérkeringésébe, valójában ugyanakkor csak a reklámot, a figyelemfelkeltést szolgálja. Az étlap pedig igencsak bőséges. A bulvártól az oknyomozó újságíráson keresztül a híradásokig terjed. A következmény, csakúgy, mint az ételek utáni közérzetünk, teljesen más lehet.

Ha gyorskajával esszük tele magunkat, akkor nem is csodálkozunk, ha utána fájni kezd a hasunk. Tudjuk, hogy a gyorsaság a minőség kárára válik. Valami hasonlót érzünk a bulvárhírek elolvasása után is. Tudjuk, hogy a fele sem igaz, mégis gyorsan szórakoztat, aztán meg egyébként is „nem mindegy nekem, hogy tényleg megtörtént vagy sem?”. Nem igényel utánajárást, spórol nekünk egy kis kognitív kapacitást.

Mások viszont az elvárásaink, ha étterembe látogatunk el. Szándékosan nem írom, hogy gondosan kiválasztottba, mert az éttermek színvonalában ugyanúgy nem lehetünk biztosak, mint például a tévécsatornákéban. Jó étel vagy valóságos hír, ki tudja, tényleg ezzel szolgálnak-e ki minket. Joggal várnánk el azonban mégis, hogy minőséget kapjunk bizalmunkért. Vannak is páran, akik ezért lobbizni kezdenek. Furmányos módon jómaguk is elkövetnek egy kis médiahack-et. Azért terjesztenek el álhíreket, hogy kiderítsék, lesz-e újságíró a talpán, aki utánamegy a dolognak, és nem fogadja el kritikátlanul a leírtakat. Az eredmény persze nem lesz más, mint amit bizonyítani akarnak mindezzel: az újságírók megbuknak a vizsgán, a média pedig kacsa-tenyésztővé válik.

A közönség pedig tapsol, fellélegzik, és azt mondja, „na igen, semmit sem szabad elhinni, amit hallunk, mindig is mondtam”. E megnyugtató közhely kimondásával pedig tovaröppen a probléma, holott továbbra is minden ugyanúgy folytatódik. Felesleges bármiféle illúzió. Ahogy mindig fogunk hajszálat találni az ételben, úgy mindig is lesz olyan újságíró, hírkészítő, akinek nem lesz ideje vagy kedve utánajárni az információk hitelességének.

Mégsem hiszem, hogy az a helyes következtetés, hogy akkor fel is lélegezhetünk. Mert ha mások munkájáért nem is tudunk felelősséget vállalni, a sajátunkért annál inkább. Ha nem akarjuk, hogy hajszálat találjanak az ételünkben, tűzzük fel a hajunkat. Ha igényes hírhez akarunk hozzájutni, akkor mi magunk kutakodjunk a forrás után. Nyilván nem mindig éri meg ezt az erőbefektetést az eredmény, de ha mégis érdekel minket valami, akkor ne érjük be a megnyugtató közhelyekkel. Miért ne? Mert a hekk és a kacsa is finomabb, ha nem fedezünk fel benne hajszálat.

Híres média-hackek:

Kresalek Dávid filmrendező ötletétől vezérelve Dezső András újságíró kamu-tudósok felsorakoztatásával elterjesztette, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság területén él egy magyar törzs, amely számos jegyében hasonlít a magyarokra. Az álhír tele voltfeltűnően zavaros információkkal, mégis rövid idő alatt végigsöpört a magyar médiában, s még most is fellelhetőek nyomai a világhálón. (http://www.urbanlegends.hu/2007/05/afrika-madzsari-kongo-hoax/)

Tiszta Kezek (Clean Hands Hungary) néven egy honlap gyermekek fizikai bántalmazását ajánlotta szolgáltatásképp az érdeklődőknek. Szerencsére ezt sem gondolták komolyan, hanem Nagyfügedy Gergely szánta médiahacknek. A felháborodásra sem kellett sokáig várni, az akció haszna azonban a figyelemfelkeltésen túl szintén megkérdőjelezhető. (http://www.life.hu/anyaskodj/20110527-otezerert-barmelyik-gyereket-megpofozzak-a-tiszta-kezek-es-a.html)

Szintén nagy átverés lett az eredménye egy holland művész, Mieke Smits projektjének, aki honlapján keresztül azt hitette el az olvasókkal és a világ számos újságírójával, hogy az Irfak nevű cég újrahasznosítja az emberi zsiradékot, és az ebből készült élelmiszerrel segít az éhező afrikai gyermekeken. A jelentkező ’zsíradók’ közül pedig ingyenes zsírleszívást sorsolnak ki (http://www.irfak.org/EN/contact.php). A nyerteseknek gratulálunk! (http://www.coolpolitika.hu/sikerult_a_mediahekk_-_egy_irfak-fele_ceg_valoban_mukodhetne)

Kovács Orsolya