Amikor kívülálló hall az MCC-sekről, azt gondolhatja, ezek folyton csak tanulnak… Aztán amikor lát egyet egy könyv fölött görnyedve, ez még jobban megerősíti a véleményét. Aztán, ha látja egy egyetemi bulin, hogy épp úgy tombol mint ő, kicsit összezavarodik. Különösen, ha aztán a következő órán már arról mesél, milyen problémát lát mondjuk Kornai hiánygazdaság elméletében, vagy bedob a közösbe egy anekdotát az EU bővítésről, esetleg elmeséli, hogy szabadidejében hogyan készül a saját vállalkozása beindítására, és úgy mellesleg megérdeklődi, te olvastál-e valamit Thuküdidésztől, mert ő igen és jó lenne átbeszélnie valakivel az esti kollégiumi kurzus előtt egy részletet.

Nos, ez egy rendkívül hiányos leírása egy MCC-snek, de rátapint a lényegre. Nekem például időnként eszembe jut, hogy egy kicsit olyanok vagyunk mint az X-men csapata, akik talán az evolúció egy következő lépcsőfokát képviselik. Persze azért ne túlozzunk, nem szeretném úgy bemutatni magunkat, mint egy csapat mutálódott génnel rendelkező egyetemistát. Az viszont tény, hogy mások vagyunk. Talán nem sok olyan helyet találunk ma Magyarországon, ahol ennyi elszánt fiatal osztaná meg egymással egyetemista éveit, tanulmányait, élményeit, ideiglenes lakhelyét. Az évzárón már viccszámba megy az adott évben nyelvvizsgát szerzett tanulók száma, és már azon sem lepődünk meg (na jó, talán egy picit), ha valaki már annyi ösztöndíjat kap meg, hogy kénytelen választania közülük; és időnkét már csak kapkodjuk a fejünket, amikor megtudjuk, hogy egyikőnk megint külföldi egyetemen tölti a következő félévét.

 Megmondom őszintén, van, hogy nem könnyű MCC-snek lenni. Amikor fáradtan hazaérsz, látod, hogy 8-at üt az óra (télen ráadásul ilyenkor már rég sötét is van), nem mindig érzed, hogy valóban ott kell ülnöd azon az esti kurzuson. Aztán felmész a terembe és jót mosolyogsz a társaidon, akik jó egyetemistához méltóan a koffein számos fellelhető formáját tartják kezükben, és azt látod, hogy még a tanár is a feketére esküszik, muszáj neked is jobb kedvre derülni. Persze, ha valaki egy sűrűn ásítozó diákba botlik az egyetem folyosóján, valószínűleg az is egy MCC-s lesz, aki számára az óramutató éjszaka pusztán a ritmust adja. Mert mindenütt ott vagyunk. Na, de viccet félretéve, nem vagyunk gépek, mi is elfáradunk néha; de olyankor kiülünk a teraszra, borozunk egy jót, beszélgetünk egy kis harmonikaszó mellett, hirtelen felindulásból az összes lezáródó szemhéj ellenére (vagy épp azért) a semmiből teremtünk party hangulatot és megmutatjuk, milyen egy igazi MCC-s. Még akkor is, ha azt beszélik…

Gönczi Petra